Betöltés...
 

Hahner Péter, Thomas Jefferson és a francia forradalom. Bp. 1998

Hahner Péter, Thomas Jefferson és a francia forradalom. Bp. 1998. Osiris. 157 o.

Tartalom:

Bevezetés

1. rész: Jefferson politikai nézetei
A probléma jellegéről
Jefferson a jakobinus?
Jefferson a konzervatív?
Összefoglalás

2. rész: Jefferson a francia forradalomban
Egy amerikai Párizsban
Jefferson és az előforradalom
A nagy napok szemtanúja
La Fayette és a jognyilatkozatok problémája
A jeffersoni szimpózum

3. rész: A francia forradalom közvetlen hatása Jefferson gondolkodásmódjára

4. rész: Távolodva a forradalomtól

Jegyzetek

Bibliográfia

Amerikát néhány éve leginkább elnöke szexuális élete tartotta izgalomban. Clinton elődei sem kerülhették el sorsukat: hosszasan foglalkoztak a harmadik elnökkel, Thomas Jeffersonnal is, akinek rabszolganőjétől állítólag törvénytelen gyermeke született. Bármilyen izgalmas egy közszereplő magánélete, Jefferson politikusi és gondolkodói életműve az igazán érdekes.
Bár könyvtárnyi szakirodalom született róla, a francia forradalomban játszott szerepét eddig meglepően kevéssé dolgozták fel. Hahner Péter könyve, amely egy 1995-ös doktori dolgozat alapján készült, így mindenképpen hiánypótló munka.
A nyolcvanas évektől ugyan már nem egyeduralkodó nálunk sem a francia forradalom jakobinus szemlélete, de máig főleg olyan művek lelhetők fel magyarul, amelyek Robespierre-ék diktatúráját tekintik a tetőpontnak, a forradalom beteljesülésének, és ezt a szemléletet tükrözi a legelterjedtebb középiskolai történelemkönyv is.
A szerző már korábbi műveiben is egy ettől eltérő, árnyaltabb megközelítést tartott helyesnek, és ez a könyv is igazolja, hogy egyetlen történelmi eseményről vagy személyiségről sem vélekedhetünk leegyszerűsítően.
Keveseknek adatott meg olyan mozgalmas és sikeres politikuspálya, mint amilyen Jeffersoné volt. Hosszú élete során két világtörténelmi jelentőségű forradalomban vehetett részt, szolgált kormányzóként, nagykövetként, alelnökként és hazája elnökeként, láthatta nemcsak Napóleont, hanem a Restaurációt, a Bourbonok visszatérését is. Egyszerre volt gyakorló politikus, elvont elveket megfogalmazó filozófus és rabszolgatartó ültetvényes gazdálkodó - ez utóbbiban adósságai szerint a legkevésbé sikeres.
Még ennek ismeretében is meglepő azonban, hogy ennyire egymást kizáró vélemények fogalmazódtak meg róla. Amerikai jakobinusnak és konzervatívnak egyaránt nevezték.
Hahner mindkét szélsőséges álláspontot meggyőzően cáfolja. Kiderül, hogy a szövegösszefüggésből kiragadott idézetekkel - és a történész (pre)koncepciójába nem illeszthető dokumentumokat figyelmen kívül hagyva mennyire torz képet kapunk. A szerző módszere a szövegértelmezés: a bőséges idézeteket (Jeffersontól, kortársaitól valókat egyaránt) szembesíti a különféle történészi álláspontokkal.
Hahner Péter éppen azt emeli ki, hogy Jefferson ellentmondásos személyiség volt: az ő esetében külön kell választani a pragmatikus politikust a nemegyszer utópikus, valóságtól elrugaszkodó ötleteket megfogalmazó filozófustól. Ha csak az egyiket vizsgáljuk, a kép hamis lesz. Jefferson a felvilágosodás korának tipikus képviselője volt annyiban, hogy hitt a fejlődésben, az emberek, valamint a "nép" jóságában, s emellett még a tömegek erőszakosságát látva is kitartott. Republikánus meggyőződése a királysággal, a nemességgel és az egyházzal szembeni gyógyíthatatlan ellenszenvhez vezetett, noha XVI. Lajost többször is jószándékúnak nevezte, és tudnia kellett, hogy a forradalom kezdetén a papság képviselői tömegesen álltak a harmadik rend mellé. Jefferson nem volt az erőszak híve: forradalmon is inkább angol mintájú alkotmányos átalakulást, és nem a viszonyok gyökeres felforgatását értette. 1789 nyarán azonban Európa legrégibb abszolutista rendszere összeomlott, legmerészebb álmait is messze meghaladó változások következtek be. Jefferson már másodszorra élte át azt, hogy a korábban lehetetlennek hitt valósággá válik. Hahner Péter ezzel magyarázza, hogy felülkerekedett a hidegfejű, racionális politikuson az utópista gondolkodó.
Ekkori tervei mai szemmel olvasva megmosolyogni valók: kiszámította például, hogy egy nemzedéknyi idő 19 évig tart, s ebbel kiindulva sürgette, hogy a mindenkori kormányok csak annyi hitelt vegyenek fel, amennyit ennyi idő alatt képesek visszafizetni - szerinte ugyanis egyetlen nemzedéknek sincs joga a következő generációra adósságot hagyni.
A szerző meggyőzően érvel amellett, hogy már 1789-ben jelen volt a francia politikusok gondolkodásában az, amit "forradalmár"-tudatnak nevez. A világot jókra és gonoszokra osztották, megszaporodtak az összeesküvés-elméletek, egyre fokozódott a türelmetlenség. Mindez Jeffersonra, sőt a későbbi forradalmak résztvevőire is igaz.
Jefferson azonban még 1789 lázas hónapjaiban is mérsékelt tanácsokat adott hozzá forduló barátainak, például La Fayette-nek. Ehhez hozzájárulhatott az USA és Franciaország eltérő politikai kultúráján kívül az is, hogy ő ekkorra már rutinos, tapasztalt politikus volt, ami francia barátairól nem mondható el.
Érdekes a könyv példáin megfigyelni, hogy a francia forradalom eseményeit sokszor az amerikai belpolitika igényeinek megfelelően értelmezte még ez az elveihez egyébként következetes politikus is - ez a magatartás mai kollégáitól sem szokatlan.
Hahner Péter több, közkeletű megállapítást is cáfol könyvében: behatóan elemzi például az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának megszületését, és arra a következtetésre jut, hogy megszövegezésében La Fayette-nek jóval kisebb szerepe volt, mint általában feltételezik.
Egy látszatra keveseket érdeklő eszmetörténeti dolgozatból mindvégig izgalmas könyv született. A szerző gondolatmenete jól követhető, gazdagon dokumentálja legfontosabb állítását: létezett egy mérsékelt republikánus álláspont a francia forradalomban, amely egyszerre utasította el az abszolutizmust és az újabb zsarnoksághoz vezető forradalmi terrort. Jefferson idealizmusa miatt sokáig ragaszkodott a forradalommal kapcsolatos illúzióihoz, azoktól csak időskorára szabadult meg, amikor már keserűen értékelte az elfajult eseményeket.
Barátai többségének nem volt erre ideje: az istenek vérre szomjaztak, és mindegyikük száműzetésben, börtönben, vagy a forradalom jelképévé vált guillotine alatt végezte.